A halálközeli élmények (klinikai halálból visszatért személyek különös tapasztalatai) kutatása során egy másik - szintén az elmúlással összefüggő - jelenségre lettem figyelmes. Az ún. életkapu jelenségre.

A HKÉ- (halálközeli élmény) interjúk, beszélgetések alkalmával gyakorta feltűnt e jelenség; családi legendáriumokból, elbeszélésekből megismerhettem a tipikusnak mondható, s meglepően gyakori jelenlétét.

Az életből természetes módon távozók - jellemzően végelgyengüléses személyek - biológiai halálát megelőző néhány hétben, hónapban mintha egy addig nem tapasztalt képességgel, vagy készséggel kezdenének rendelkezni. Jelen világunktól eltérő, más dimenzióhoz tartozó történéseket érzékel, s számol be arról; akár párbeszédet is folytatva annak a dimenziónak a szereplőivel.

Hadd írjam le szemléletesebben is egy példával:

A bácsi a halálos ágyán fekszik (megjegyzem, az ilyen esetekben nem demens, vagy gyógyszeresen tudatmódosult állapotú személyekről van szó), majd egyszercsak elkezd beszélgetni valakivel, vagy valakikkel. A közelben tartózkodó hozzátartozók odasietnek a bácsi ágya mellé, s kérdezik, hogy "papa, te kivel beszélsz?" Mire az átélő magától értetődően mondja, hogy "hogyhogy kivel, hát nem látjátok, ott van édesanyám, meg a Joliék!" - s mutat fel a mennyezet felé. Ilyenkor olyan hozzátartozókat említ, akik már elhunytak, de életükben az átélő szeretetkapcsolataihoz tartoztak.

Nem tudjuk, hogy az élet vége felé miért kerül az ember birtokába a nem evilági dimenziók érzékelésének készsége vagy képessége. Természettudományos magyarázata nem ismert, s az is megkérdőjelezhető, hogy az evolúció során alakult volna ki az emberben ez a tudati módosulás.

Még különösebb ez annak ismeretében, hogy nemcsak az élet végén, hanem az élet elején, az első életévekben is, mintha jelen lenne e készség vagy képesség. Ezért is hívjuk "életkapu" jelenségnek.

Szintén számos beszámoló emlékezik meg arról, hogy olykor a kisgyermek különöseket mond, spontán megszólalásai alkalmával.

Talán Önök is hallottak olyan - szintén elsősorban családi legendáriumokból származó - elbeszéléseket, miszerint a kisfiú azért nem akar az ágyában aludni, "mert a szekrény mögött van egy kalapos bácsi, és néz"; vagy az ikertornyokról szóló tévéműsor alatt a gyermek megszólal "én is ott haltam meg"; vagy egy családi ebédfőzés alkalmával "én azért választottalak titeket, mert jók vagytok, nem úgy, mint a régi apukám, aki tűzzel égetett". Mintha másik dimenziókhoz tartozó információkkal bírnának ezek a gyerekek.

Bár a gyermekpszichológia régóta ismeri a "képzeletbeli barátok" jelenségét, de a fentihez hasonló beszámolók túlmutatnak azon, hogy ezek pusztán tudati projekciók lennének.

Sőt, egyes sejtések szerint, mindannyian e készséggel vagy képességgel születünk, ám ahogy saját világunkra szocializálódunk, miközben felnövünk; e készségek, vagy képességek kivesznek belőlünk. Egyes kutatások szerint 5-6, mások szerint 8-9 éves korra.

Vannak viszont olyan embertársaink, akikből nem, vagy csak részlegesen tűnik el ez a készség vagy képesség. Ők azok, akik általunk nem megismerhető csatornákon képesek másik dimenziókhoz tartozó információk megtapasztalására.

Véleményem szerint Kiss Kató ilyen.

R. Kárpáti Péter